Némi filmnézést és telefonálást követően lementünk sétálni olyan 11 óra körül. Öcsi meglepően rosszul viselkedett; ahhoz képest, hogy arrafele sétáltunk, amerre még korábban soha, meglepően bátran robogott előre, és tűnt el a déli ködben - pontosabban az éjszakai homályban - majd egyre erőteljesebb hívásaimra se mondhatni, hogy azonnal jelentkezett volna. Amikor visszajött, csak annyit mondott:
- Ja, szóltál? Bocs, nem hallottam, nagyon fontos dolgom volt annál a bokornál ott. Na csá, mennem kell! - és már rohant is tovább.
Így hát nagyon népszerű lehettem a helyi kedves lákósság körében, mert igen sokat ordítoztam utána, de remélem nem haragudtak meg annyira rám, mint én Öcsire. Ezek után hazamentünk, ahol is végre lenyugodott, és lefeküdt aludni, én pedig szépen lepakoltam a párnámról, amit enyhén sértett arccal tudomásul vett, és rövidesen követtem példáját (legalábbis ami az alvást illeti).